Belvárosi Színház / Estére szabad a kecó avagy londoni szextett

Mi már megnéztük, Neked már nem kell… Kivéve, ha szeretnéd látni Hujber Ferencet két órán keresztül szorulással küzdeni. Nem tudom eldönteni, hogy az eredmény hány százalékban terheli a rendező, Horváth Csaba kontóját és hány százalékban múlott a színészeken, akiknek nem tudom, lett volna-e esetleg lehetőségük lázadni az egysíkúság ellen. Egy könnyed limonádéra számítottunk, ami a mai divattal ellentétben nem mondja bele a pofánkba a világ mocskát, de amit kaptunk, az inkább egy ZS-kategóriás amerikai vígjáték volt, tudod, amelyikben mindenki mindig ugyanabban a stílusban beszél, egyetlen jelentnek sincs értelmes íve, nem jutunk el valahonnan valahová, de legalább uncsi, kommersz gegekkel próbálnak szórakoztatni, hogy meglátta, meg pont akkor látta meg. A darab nyilván maga sem különösebben emelkedett, de mi tényleg nem azért mentünk színházba, hogy a világmindenség rejtett igazságaival szembesüljünk. Szerintem a szövegkönyv maga alkalmas volna egy laza est megalapozására, de ez a rendezés most nem volt különösebben szerencsés.